Az Orpheusz Kiadó terméséből

• 2017. június 9. (péntek) 17.00
• Lobby Café, terasz (Kárász u. 17.)

A Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportja programjának vendégei: Erős Kinga, Ferdinandy György, Karácsonyi Zsolt, Petőcz András
Moderátor: Csender Levente

Ahhoz a bizonyos belső szobához – amelybe a jézusi tanítás szerint imádkoznunk kellene, magunkra csukva ajtót – Erős Kinga szerint könyvlépcsők vezetnek. Alkotók és alkotások segítik az olvasót a belső szobába jutáshoz, oda, ahol az értelmező olvasás következtében megtanulhatunk költőien lakozni. A kortárs művek mellett olyan jelentős alkotók írásait olvasva, mint Nagy László, Szécsi Margit, Jékely Zoltán, igyekszik felfedezni, hogy mikét formálódik esztétikummá, műalkotássá az élet, s hogy végső soron az értő olvasás miben hasonlít az imádsághoz, s miként lehet gyógyír véges létünk okozta félelmeinkre.

Sok ember ingázik, de nem sűrűn jut eszükbe ezt az életformát dicsérni. Jó, jó, a Dunakeszi–Budapest (Nyugati pu.) útvonal nem azonos a San Juan–Miami repülőjárattal, viszont Ferdinandy könyve éppen arra tanít minket, hogy a hétköznapok kis élményeiből áll össze a nagy kaland. Az a bizonyos élet, ami már kész regény. Fejezetei utazások, találkozások, könyvek és anekdoták, szeretett nők, kedves barátok és halottak, naplójegyzetek, recenziók, tárcák. Sok emberről szólnak ezek az írások, sok embernek. Ferdinandyt olvasni egyszerre gazdagító és szórakoztató.

„Kétségtelen, hogy létezik egy felettünk járó szöveg, valamilyen láthatatlan anyag, ami bennünket mégiscsak meghatároz. Egy olyan tér, ami nem a szavak által létezik, csupán a szavak sodrásában, csupán a képek lendületében, vagy még azokban, azok által sem. Valami, ami még képek előtti. Erdély kétségtelenül: hypertext és hypermedialitás. Önmaga fölé emelkedő metafora, metaversum, felső verssor. Kénytelenség írni róla. Arról, hogy van, arról, hogy nincs, arról, hogy az elmúlt százezer évben »határokon járunk örökké« – ahogy Szilágyi Domokos éppen »tegnap« mondta volt. Erdély azért van, mert mítosz. Erdély azért nincs, mert mítosz.”

Itt, ebben a faluban, régen,
nyaranta egy kicsiny, kerekfejű
és dacos gyerek —
Szóval, nyaranta itt éltem.
Emlékszem, én is, majdhogynem álom,
a háború akkor még messze,
és nem tudtam, lesz-e
valaha mindaz, amire vágyom.
Most minden változatlan.
A nyár kemence, vagy inkább katlan,
ahogy megyek végig az utcán,
homoktól fehér a talpam.
Negyven éve halott szomszéd néz rám
furcsa mosollyal, de némán. (Újra a múltban)